Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A Koprova-csúcs meghódítása

2013.05.27



 
A Koprova-csúcs megmászása, Magas-Tátra, 2010. szeptember 25.

 


               Csorba-tótól a szépséges Poprádi-tavi házhoz vezető keskeny, egysávos, helyenként beszakadt szélű műúton kirándulók sokasága kígyózott. 11 óra elmúlt, a többség a borús, esőt ígérő, hűvös idő ellenére felfelé igyekezett, de már volt, akiknek lefelé vezetett az útja. Kétoldalt a fenyves haragoszöld, az ég palaszürke, a közeli csúcsok sem látszottak, a gomolygó felhők füstje mindent takart. Autóforgalom nemigen volt itt, egyetlen Skoda Fabia kerülgette a sétáló embereket. Az autó a menedékház tulajdona, 5 euro ellenében felszállítják vele a rest turistákat Csorba-tótól a Poprádi-tóig. Most négyen szorongtak benne, csomagjaikkal együtt, nem éppen lustaságból, de mert az idő nagyon elszaladt, a csomagok nehezek, és saját autójukat a Hotel Fis parkolójában hagyták (másik 5 euro), mivel az nem mehet fel a menedékházhoz. Így hát vállalták az arcpirító kényelmet és gyorsaságot a feljutáshoz. Négyen voltak: András, Karcsi, Laci, Lóri. Négy csúcsra vágyó vándor a Magas-Tátrában.koprova-csúcs-004.jpg
A Poprádi-háznál igazi hétvégi forgalom volt, az étterem zsúfolva, így, fél 12 tájban már az összes kiránduló megéhezett. Bizony ők négyen sem kivételek, tekintve, hogy aznap csupán egy-egy lángost ettek, igaz, az kitűnő volt, Kazincbarcikán egy út menti lángossütőnél vették. A menedékházban foglalt szobát csak 14 óra után lehetett elfoglalni, egyelőre hát tanácstalanok voltak, mi legyen a csomagokkal, hiszen arról szó sem lehetett, hogy addig várjanak. Így hát beálltak a sorba az étteremben, hátha ebéd közben történik valami, esetleg kitalálják a megoldást. Kanalazták a forró, erőt adó, kolbásszal sűrített káposztalevest, barna kenyérrel. Kötelező koszt egy menedékházban. Laci általában mindig fél az éhen halástól, ezért a biztonság kedvéért egy adag brinzove haluskit (juhtúrós, tepertős krumplitészta) is elfogyasztott még. Közben Karcsi, némileg saját szempontjait is figyelembe véve, felajánlotta, hogy ő szívesen itt marad vigyázni a csomagokra, felviszi majd a szobákba, aztán sétál a környéken, amíg visszajönnek a többiek a hegyről. A javaslatot ellenszavazat nélkül, gyorsan elfogadták. A szükséges holmikat átrakták a hátizsákokba, felöltöztek az úthoz. Lóri volt a legvagányabb, ő térdnadrágban indult el, bízva az időjárás tovább nem romlásában. A feketén hömpölygő esőfelhők egyelőre elhúzódtak a Menguszfalvi-völgy felől. Dél múlt fél órával. Elköszöntek itt maradó barátjuktól és nekivágtak.
Nekivágtak.
A kék jelzés a Poprádi-tónál ágazik ki 1510 m-en a piros jelű Magistrale útvonalából. Ezen megindulva a Koprova-csúcsot igyekeztek elérni ezen a délutánon.
Az elágazás után a fenyvesen átvezető út még nem túl meredek, jártak már erre, ismerős fák, kövek, sziklák mellett haladtak el, és kerülgették a sorjázó turisták özönét. Az idő mintha némi javulást mutatott volna a magasság emelkedésével: a fák között elő-előbukkant bal kéz felől a Bástya-gerinc vonulata, szemből az Olga-csúcs sziklapiramisa. Jó ütemben haladtak, de ekkorra Laci hasában a haluski olyan állapotváltozáson ment át, amitől úgy tűnt neki, hogy kétszer annyit evett meg, mint a valóságban. A léptei elnehezültek, a nadrág szorítani kezdett, amin nem segített az öv kiengedése sem, a tészta pedig egyre csak terjeszkedett odabenn, úgy
kitöltve a teret, hogy a légzés is nehezen ment, levegőn kívül pedig nem is igazán volt másra szükség a mindig felfelé ívelő ösvényen.
A Békás-patak hídjánál sorba kellett állniuk az átkeléskor, olyan sokan nyüzsögtek ezen a szombaton a hegyen. A fenyves már ritkult, töpörödött, aztán el is hagyták a még ismerős utolsó szálfákat, és a piros jelzés elágazását jobbra, ami a Békás-tavak-katlanába, majd a Tengerszem-csúcsra vezette az arra kanyarodókat. Ők a turisták zömével együtt a kék jelzést követték tovább. Innen már meredeken kanyargott felfelé az út. A Hincó-patak kövein átkeléskor megálltak pihenni, hát persze, nem mindennapi élmény a lábak alatt rohanó vizet nézni. Gyönyörködtek, és hallgattak. Mint a kőemberek. A fel és le egyaránt kitáruló látvány, a hatalmas kövek közt lezúgó víz robaja, a minden zaj mögött szinte anyagi valóként uralkodó csönd lenyűgözte a lelküket. Az őszi, barna-vörösre színeződött sziklagyepet, a törpefenyők üde, eleven zöld, szinte táncolni látszó csoportjait talán valami óriási festő pingálhatta hegyoldalra feszített vásznára határtalan, boldog jó kedvében. Visszanézve, amerről jöttek, a Menguszfalvi-völgy teljes hosszában-széltében belátható, a hatalmas, háznyi méretű sziklákra kiállva még pazarabb a látvány.koprova-csúcs-012.jpg Balra a Békás-tavak-katlanába, jobbra a Bástya-gerincre látni, a hátteret valahol, nagymesszire az Oszterva, és a rá felvezető hágó cikkcakkja zárta.
A turisták sora közben tovább haladt, bár mintha csökkenő lendülettel, ahogy az ösvény egyre emelkedett a Hincó-tó falára vezető hágón. Mikor történt? Nem lehetett pontosan tudni, olyan hirtelen támadt körülöttük a sűrűn kavargó félhomály. És egyre több a szembe jövő is. Honnan jöhetnek? Ezt nem lehetett látni, és nem látszottak akkor már a viharvert, csipkés ormok mellettük, sem felettük, ködbe veszett a leomlott kőmezőknek eleje és vége, eltűnt a kirándulók serege, csak néha bukkant elő a tejszerű felhőből egy-egy homályos emberi alak. Lemaradtak a többiek, vagy valójában nem is voltak ott? Ki mondhatná meg, mi a valóság, és hol van ebben a földöntúli, bizonytalanul kavargó szürke masszában?
Az út visszakanyargott a patak mellé, folyásával szemben mentek tovább, nagyjából szintben. A pulóverek már rég a hátizsákba kerültek, de most, hogy felértek a Hincó-katlanba és behatoltak a felhőrétegbe, a levegő percek alatt lehűlt, szinte sötét lett és dideregni kezdtek. A parányi vízcseppek nem lebegtek, látható sebességgel sodródtak a feltámadó szélben. Foltokban hó fehérlett át a szürkeségen. Visszavették a pulóvert, fejükre feltették a sapkát. Kesztyűt is jó lett volna hozni… A Nagy-Hincó-tó mellett az út elhajlott balra. De hol van a tó?... A Magas-Tátra 1946 méter magasan lévő legnagyobb, és legmélyebb tava? Már fölötte gyalogoltak, ismét emelkedett az ösvény, de a tavat csak sejteni lehetett. Vízfelület lehet az a derengő folt, vagy felhő az is, ami alattuk lebeg? Majd néhány pillanatig mégis látni engedte magát, felhőfátyol mögül előbújt egy csücske a víznek, mozdulatlanul, messziről, jéghidegen. De a túlsó oldalát nem engedte megnézni, és láthatatlan maradt szemben velük, a tóból szinte kinövő Menguszfalvi-gerinc is. Itt már alig volt ember, pedig a kirándulók zömének a Hincó-tó lehetett a célja. Egy csoport átfagyott magyar turistával találkoztak. - Az itteni idő kikelet a fentihez képest – mondták, és igyekeztek tovább, le a völgybe. Ők pedig tovább, rátértek a Felső-Koprova hágóra. A Hlinszka-toronyot, ami nyugatra, balra fölöttük magasodott, sejteni sem lehetett, de viszonylag jól láthatóan sötétlett alattuk a Kis-Hincó-tó feketébe hajló vize. A szél erősödött, átjárta a pulóvereket, persze, hogy szembe fújt, mintha visszafordulásra akarná bírni őket.
Vízcseppek milliárdjai úsztak a levegőben, lábuk megcsúszott a síkos, vizes, zölden csillogó gránitlapokon. A hágó szerpentinje olyan meredek lett, hogy szinte minden fordulónál megálltak szuszogni. Azért csak felértek 2180 méter magasan a nyeregbe, ahonnan a másik oldali Hlinszka völgybe lehetett ereszkedni, onnan tovább a Koprova-völgyön át Podbanszkóra, innen indultak a Magisztrale bejárására tavaly.
Még két irányba lehetett továbbmenni: vissza és fel.
Fel a Koprova-csúcsra.
Szerelvényt igazítottak. Felkerültek a tartalék pulóverek, kabátok, kapucnik, és Lóri is nadrágot húzott. András a félhomályban is gyönyörű fotókat készített. Egymásra vigyorogtak, megették az energizáló csokoládé adagokat, ittak is pár kortyotkoprova-csúcs-033.jpg. Ekkorra a haluskának már csak jótékony hatása maradt meg: tüzelőanyagként. Rajtuk kívül csak két elszánt, elvetemült hegymászó tartózkodott ezen a szinten, de ők is lefelé mentek már. Nem csoda, hiszen az útjelző tábla is alig látszott - pedig mellette álltak…
Az út utolsó szakasza…
Kapaszkodás a néhány lépésnyi széles gerincen, metsző, szürke szélbe feküdve, nyargaló felhőben, lassan dermedő ujjakkal, kézzel-lábbal, elmosódott, út nélküli mászás, alig 10 méteres látótávolsággal. Itt csak a kőemberek nem fáznak… Az idei hó kiterjedt mezőkben torlódott össze. Két oldalon feneketlen a mélység, de lehetne akár csak fél méter is, mert semmi, semmi nem látszik, sem az oldala, sem a feneke, se fent, se lent se távol és közel. A világ vége ez – vagy a kezdete? Ki tudhatná ezt itt bizonyosan? Talán csak az az óriási festő…
Lenyűgözően szép, különös élmény.
Egyszerre nem volt hová menni tovább. 2367 méter. 15 óra 30 perc. Felértek a csúcsra. Körben tejfehér óceán, ők a szigeten. Semmit sem látni. Boldogok voltak.
Megették a csúcsra tartogatott csokoládét, Lóri a viharos szélben is profi módon meggyújtotta, aztán elszívta a csúcs-cigarettát, készült néhány fénykép. Még maradtak volna, hiszen nem kellett osztozniuk senkivel, csak övéké volt a csúcs. A szél azonban dühöngött, nedves hullámai elől nem volt hová bújni. – Menjetek már innen! Azt akarjátok, hogy még rátok is sötétedjen?- nyögte haragosan.
Elindultak lefelé… mire visszaértek a Hincó-tóhoz, már kezdett szelídülni az idő, bár alkonyodott, mégis világosabb lett, mint fent a csúcson volt. Elúszott a köd, elállt a szél, teljes szépségében láthatták a tavat, és a környező csúcsokat. A síkságig elláttak a völgyön keresztül, ott már a lemenő nap is világított. Nem siettek, ráérősen ereszkedtek le, fáradtan, tele szépséggel. A fenyvesben már sűrűsödött a homály, a Poprádi-háznál este lett, és mint oly gyakran a Tátrában: estére teljesen kitisztult. A házba belépve Karcsi várta őket az ajtóban: nem üres kézzel: jó ágyas szilvapálinkát kínált…
Másnap reggel: szakadó, végtelen eső. A szemközti Oszterva nem látszik a vízfüggönyön át. A tervezett Vöröstorony-hágóra nem indulhatnak el. Helyette talán megnézik a Betléren az Andrássy-kastélyt, Rozsnyó főterét, talán Krasznahorka büszke várát…
Ispán László